---

Megjelent a Theologiai Szemle 1988/6. számában

A „Wort und Geist” svájci lap egyik 1986-ban megjelent cikke szerint immár több, mint 120 millióra tehető azoknak a keresztyéneknek a száma, akik valamilyen formában részesei az egész világra kiterjedt karizmatikus megújulásnak.

Ez a lelki ébredés abban különbözik az eddigi ébredésektől, az benne az egészen új, hogy Isten népének a megújulását nem valamiféle új tanítás oldaláról közelíti meg, de nem is valamilyen egyházi reformot tűzött ki célul, hanem a hívő élet és szolgálat gyakorlatát kívánja áthatni, dinamizálni a Szentlélek erői által.

Ennek megfelelően kezdettől fogva nem ismert felekezeti korlátokat, szinte egy időben és sokszor egymástól függetlenül jelentkezett a különböző egyházakban, a protestáns egyházaktól elkezdve egészen a róm. katolikus egyházig. Ezáltal egy új, egészen bensőséges ökumenikus testvériség is kibontakozott.

A karizmatikus megújulásnak ez az újdonsága sem óvta meg azonban attól, hogy ne osztozzon az eddigi ébredések sorsában: az ellenállásban, félreértésekben, vádaskodásokban és üldözésekben. Üdítő, bő termést ígérő tavaszi esőjét irtózatos mennydörgések és villámlások kísérik csaknem mindenütt, ahol megjelenik.

A mi Magyar Református Egyházunkban is aránylag korán, már az 1960-as években találkozhatunk a karizmatikus ébredés szerény jeleivel. Spontánul, minden külföldi hatástól függetlenül indult el a Lélek fuvallata. Azok, akiket ez érintett, csak később tudták meg, hogy „ilyen külföldön is létezik”. Nálunk is azonnal ellenállásba ütközött, s hamarosan olyan feszültségek támadtak, amelyek a kezdődő megújulás méreteit messzire meghaladták.
Ilyen körülmények között került sor arra, hogy a Magyar Református Egyház Zsinati Tanácsa egy állásfoglalást, tanítást bocsásson ki 1981-ben a Szentlélek ajándékairól, a karizmákról. Ennek bevezetésében a következőket olvashatjuk:

„A Jézus Krisztus egy egyetemes egyházának minden részéből, keletről és nyugatról, északról és délről egy idő óta híradások érkeznek a Szentlélek erőinek megáradásáról, a Lélek tavaszi szelének megújító, frissítő, életadó sodrásáról, a Szentlélek kegyelmi ajándékainak, a karizmáknak a megjelenéséről az egyházak életében és szolgálatában. A különböző híradásoknak egybecsengő bizonyságtétele szerint, a Szentlélek ajándékai jelentős mértékben mozdították elő a gyülekezetek életének megelevenedését, az egyháznak, mint Krisztus Testének hasznát, épülését, Krisztus követelésében való megújulását. Röviden: a mi nemzedékünk számára a Szentlélek eseménnyé lett”!

Sőt a Zsinati Tanítás még tovább megy:

„A magyarországi Református Egyház Zsinata is a Szentháromság Isten iránti mélységes alázattal és szíve mélyéről feltörő hálaadással tesz bizonyságot Isten kegyelmének csodájáról: Isten Lelkének tavaszi szele egyházunkat sem kerülte el. Sok bűnünk és mulasztásunk, az Isten és emberszeretetben való ellankadásunk, azaz a Lélek sokszori megszomorításának ellenére is: Isten Szentlelke egyházunkra újra kiáradt – ezen az úton egyházunk jelentős szakaszhoz érkezett. Isten Lelke készen van közölni velünk is, akárcsak a világ számos más keresztyén egyházával az Ő sajátos kegyelmi ajándékait: a karizmákat.”

E pozitív, szinte ünnepélyes állásfoglalás ellenére a karizmatikus megújulás körüli ellentétek és viták nem értek véget, sőt inkább fokozódtak. És ebben az a különös, mondhatni magyar specialitás, hogy éppen maguknak az ún. karizmatikusoknak a szava alig volt hallható.

E némaság az ún. karizmatikusok részéről annak tudható be, hogy egyrészt meg akarták őrizni a megújulás spontán jellegét, vagyis óvakodtak attól a látszattól, mintha itt egy szervezett mozgalomról volna szó. (Ezért is használjuk a külföldön használatos karizmatikus mozgalom helyett a karizmatikus megújulás megjelölést.) Másrészt egyszerűen nem kaptak nyílt fórumot hivatalos egyházi alkalmakon, konferenciákon, vagy az egyházi sajtóban, ahol részletesen beszámolhattak volna nemcsak karizmatikus nézeteikről, hanem tapasztalataikról is. Kivételesen csupán arra kaptak lehetőséget néha, hogy „hozzászóljanak a témához”.
Az utóbbi időkben azonban olyan dolgok történtek, amelyek arra intenek, hogy az ún. karizmatikusoknak ki kell lépni elszigeteltségükből, hallgatásukból. Egyházunk egysége, békessége, és nem utolsó sorban közös nagy feladatunk: az evangélium szolgálata, gyülekezetünk és népünk lelki és erkölcsi megújulása követeli ezt. Szükséges, hogy egyházunk közvéleménye ne csak azt ismerje, amit az ún. karizmatikusokról híresztelnek, hanem azt is, amit ők maguk mondanak magukról.
De kik ezek az ún. karizmatikusok? Itt megint a karizmatikus megújulás spontán jellegét kell idéznünk. Bizonyára többen vannak olyanok, akik valamilyen oknál fogva nem beszélnek karizmatikus tapasztalataikról, jóllehet egyáltalán nem ismeretlen előttük a Szentlélek sokféle áldása. Némelyek viszont nagyobb mértékben kötelezték el magukat a karizmatikus megújulás mellett, így aztán rájuk ragadt a karizmatikus elnevezés. Ezek közé tartozunk mi is, akik ezt a bizonyságtételt megírtuk. Valakinek vállalni kellett ezt a megnyilatkozást, s úgy éreztük – az előbbiek miatt – nekünk kell ezt megtennünk. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy csak egy szűkebb baráti kör nevében beszélünk. Nem tartunk igényt kizárólagosságra, és semmiképpen sem kívánjuk kisajátítani magunknak a karizmatikus megújulás ügyét.

A SZENTLÉLEKRŐL

Amikor a karizmatikus megújulás a Szentlélek munkáinak és ajándékainak a szükséges voltát hangsúlyozza, akkor ezzel nem arra szólít fel bennünket, hogy tekintetünket vonjuk el Jézus Krisztusról vagy Mennyei Atyánkról és egyedül a Szentlelket helyezzük keresztyén életünk középpontjába.
Ha valóban a Szentlélek tölt be bennünket, akkor nem is történhet meg, hogy egy személytelen spiritualizmus csapdájába essünk. Hiszen a Szentléleknek éppen az a legfőbb célja, hogy ne magát, hanem Krisztust állítsa előtérbe, Őt tegye jelenvalóvá számunkra, és Őt dicsőítse meg bennünk és közöttünk. (Jn 14-16)

A megváltás nagy művében a Szentlélek nem szakad ki (és nem szakítható ki) a Szentháromság egységéből, nincs valami külön vállalkozása, hanem éppen Ő az, aki Krisztus váltságának érvényt szerez, hozzá való megtérésünket és újjászületésünket munkálja, a Krisztus ábrázatára való átalakulásunkat végzi, és a Krisztus testét, az egyházat építi. (Jn 14-16; 1Kor 6,11.17; 1Kor 12,3; Gal 3,14; Ef 3,16-17 stb.)

Azonban a keresztyénség, különösen az újabbkori keresztyénség nagy kísértése az, hogy ezeket az igazságokat puszta tantételeknek tekintse, a Szentléleknek azt a hatalmas munkáját pedig, amelyről az Újszövetség tesz bizonyságot – egyszeri, meg nem ismétlődő történelmi eseménynek fogja fel.
Ily módon azonban a keresztyénség Isteni eseményből emberi jelenséggé válik, méghozzá elég vérszegény emberi jelenséggé. A karizmatikus megújulás alapvető és fájdalmas felismerése az, hogy a modern keresztyénség minden gyengeségének és nyomorúságának egyetlen oka van, nevezetesen az, hogy Szentlélek-hiányban szenved.
A karizmatikus megújulás arra mutat rá, hogy Szentlélek nélkül a szó biblikus értelmében egyáltalán nem létezik keresztyén élet. Mert a keresztyén élet nem tartozik az emberi lehetőségek közé. A keresztyén élet kegyelmi állapot, azaz olyan pneumatikus életforma, amelyet a Szentlélek valósít meg az emberben. (Róm 8,l-17)

De van a karizmatikus megújulásnak egy másik felismerése is, mégpedig az, hogy a Szentlélek ajándékának lehetősége nem a múlté, hanem a jelené is. Jézus Krisztus ígérete a Szentlélekről és ajándékairól nemcsak az apostoli korszakra szólt, hanem az egész újszövetségi korszakra. Isten népe napjainkban is éppen úgy beteljesedhet Szentlélekkel, az egyházban és az egyház által pedig éppoly hatalmas dolgok mehetnek végbe, mint az első időkben.
A karizmatikus megújulásnak alapvető és lényegi üzenete az, hogy vegyük komolyan a Szentlélek valóságát, mert ma is komolyan vehetjük.

A SZENTLÉLEK ÉS AZ IGE

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy karizmatikus körökben a Biblia a legnagyobb tekintélynek örvend.

Ez abban a megtapasztalásban leli magyarázatát, hogy amint a Szentlélek hathatósabban kezd munkálkodni az ember szívében, mindjárt fokozott éhséget támaszt szívében az Ige kenyere után.
Bizonyságot tehetünk róla, hogy így történt ez a mi esetünkben is. Nem mintha addig nem becsültük volna a Bibliát, de hogy milyen mélységek tárulnak fel benne, milyen mérhetetlenül gazdag, mindezt azóta tapasztaltuk meg igazán, amióta a megújulás szele megérintett bennünket.
Nyilván arról van szó, amire már reformátorunk, Kálvin János oly meggyőző erővel mutatott rá, hogy ti. a Szentlélek belső bizonyságtétele nélkül a Biblia csak holt betű marad. (Inst. 1.9.2-3.) Egyedül a Szentlélek, aki a Biblia szerzője, teszi az írott Igét élő Igévé, Isten személyesen megszólító, tulajdonképpeni beszédévé.

A Biblia tehát kötve van a Szentlélekhez. Ezért hangsúlyozza a karizmatikus megújulás a Szentlélekkel való betöltekezés szükségességét az Igével kapcsolatban is, mégpedig nemcsak megértésében, hanem annak hirdetésében is. Semmiféle okoskodás, írástudói bűvészkedés nem pótolhatja a Szentlelket, hogy az Ige valóban elhasson „a szíveknek és veséknek megoszlásáig”. A Szentírást ugyanazzal a Lélekkel kell olvasni, amelyikkel megírták – mondotta Kempis Tamás.

Ha azonban az Ige kötve van a Szentlélekhez, akkor azt kell elmondanunk, hogy a Szentlélek is kötve van az Igéhez. Nem mintha a Szentléleknek nem volna szuverén joga ahhoz, hogy másként is megnyilatkozzon, de bárhogyan is nyilatkozik meg, mindig arról tanúskodik, akiről az írás is, ti. Krisztusról. A Szentírás tartalmától és szellemétől idegen lelket a karizmatikus megújulás nem ismer el Isten Szentlelkének. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy minden karizmatikus megnyilvánulás a Szentírás mértéke alá esik. Semmit se fogadunk el, ami ellenkezik az Igével, de mindent elfogadunk, ami az Ige világosságában megállja helyét.

Magát az egész karizmatikus megújulást is azért fogadjuk el, mert az Ige fényében elfogadható, vagyis maga a Szentírás beszél a kegyelmi ajándékokról, a karizmákról. Mégpedig úgy, hogy sehol sem mondja azt, hogy ezek csak az apostoli korszakra adattak, vagy hogy majd csak az Ezeréves Birodalomban térnek vissza. Az Ige szerint a karizmák az Egyháznak, a Krisztus pneumatikus testének normális életműködését képezik, és nem valamiféle kivételes jelenségek. Az egyház alapvetően és mindenestől karizmatikus intézmény.

Meggyőződésünk, hogy a karizmák érvényességének a kérdése nem lehet vita tárgya. Más kérdés a karizmákkal való élés írásszérűsége. Ebben a tekintetben mindenkor készek vagyunk bírálatot és korrekciót elfogadni.

A SZENTLÉLEK KERESZTSÉGE

Hogyan részesülhetünk a Szentlélek ajándékában? Ezzel az alapvető kérdéssel kapcsolatos a karizmatikus megújulás egyik gyakran használt kulcsszava: a Szentlélek keresztsége.

Ennek az igen kevésszer előforduló bibliai kifejezésnek az értelmezése rendkívül problematikus, ezért a legkülönbözőbb magyarázatokkal találkozhatunk. Még a széleskörű karizmatikus megújuláson belül is többféle felfogás teljed el.

A pietista teológia szerint a Lélekkeresztség a megtéréssel, újjászületéssel egyidejűleg megy végbe, azzal egy aktust jelent. A továbbiakban már nincs szükség újabb beteljesedésre, mert a hívő ember egyszer, s mindenkorra megkapta a Szentlélek ajándékát.

A másik végletet a pünkösdizmus képviseli, mely az ún. kétlépcsős üdvtant dolgozta ki. Eszerint jóllehet a Szentlélek már a megtérésben is munkálkodik, de igazán egy második aktusban tölti be a hívő ember szívét, mint ahogy az az első tanítványok esetében is történt. Ez a második betöltés, második „áldás”: a Szentlélek keresztsége, mely minden esetben nyelvekenszólással jár együtt. (Itt megjegyezzük, hogy a „második áldásról” már Wesley János, a metodizmus atyja is tanított.)

A karizmatikus megújulás több külföldi ágában jobbára a pünkösdi felfogás uralkodik, néhol azzal az eltéréssel, hogy a nyelvekenszólást nem követelik meg, mint a Lélekkeresztség elmaradhatatlan hitelesítő jelét.

A magunk részéről arra törekszünk, hogy a túlfinomult meghatározások helyett inkább a Szentlélek ajándékának meglétére, jelenlétére és valóságára helyezzük a hangsúlyt.

Bizonyos, hogy bibliai értelemben vett megtérés csak a Szentlélek által történhet. Áll az Ige: „Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szentlélek által” (1Kor 12). De az is bizonyos, hogy a megtérés és újjászületés csak kezdete az új életnek. A kezdetet folytatásnak, növekedésnek kell követnie, s ez is csak a Szentlélek által mehet végbe – nem pedig törvényeskedő emberi erőfeszítések révén (Gal 3,3). Így fogalmazhatunk tehát: ha a megtérésben vettük a Szentlélek ajándékát, akkor a növekedésben, azaz a megszentelődésben be kell teljesednünk Szentlélekkel, mégpedig nem is egyszer, hanem újra és újra.

S hogy újabb betöltésre csakugyan szükség van, azt számtalan szomorú példa igazolja. Sok olyan megtéréssel találkozhatunk, amelyben nem történt meg az élet teljes átadása Krisztusnak. És még több olyan megtért embert ismerhetünk, aki krónikus visszaeséssel küszködve lelki kiskorúságban szenved. Viszont a karizmatikus megújulásban nem egy esetben azt tapasztalhattuk nagy örömmel, hogy egy újabb Szentlélekáldás folytán a mindig csak magával bajlódó hívő ember megnyílik a felebarát felé és szolgáló, bizonyságtevő életté válik. A „második áldásnak” tehát a szolgálatra való készség és képesség tekintetében van nagy jelentősége. Ámde megtörténhet és meg is történik, hogy „Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak” (Ézs 40,30). Az áldott lehetőség azonban nyitva van: Az, aki az „első áldást” adta, avagy a „második áldást” is, kész bennünket harmadszor is betölteni Szentlelkével.

Mindenesetre azt valljuk, hogy amiként az egyszeri megtéréssel nem tekinthetjük véglegesen elrendezettnek keresztyén életünket, éppúgy nem tekinthetjük elegendőnek a Szentlélekkel való egyszeri betöltést, történjék az akár a megtérés időpontjában, akár egy „második áldás” során. A Szentlélek ajándékát újra és újra kérnünk kell, hiszen a Szentlélek nem valamiféle személytelen erő, hanem isteni személy, akit lehet megszomorítani, bántalmazni, megcsalni, megoltani, egyszóval Akivel újra és újra rendeznünk kell dolgunkat. (Inst. XII. 3.14). Ezért használjuk mi minden más megjelölés helyett legszívesebben a Szentlélekkel való betöltés, beteljesedés egyszerű és egyértelmű kifejezését.

Ugyanakkor azonban erőteljesen hangsúlyozzuk, hogyha a Szentlélek valóban betölt bennünket akkor az valóságosan, azaz megtapasztalható és konkrét módon nyilvánul meg életünkben, nevezetesen a Szentlélek ajándékaiban és gyümölcseiben. A pünkösdi mozgalom jól érezte, hogy a Szentlélek tényleges betöltéséről és jelenlétéről valamilyen konkrét jelnek kell tanúskodnia, csak abban tévedett, hogy ezt kizárólag a nyelvekenszólásban látta. Mi viszont úgy hisszük, hogy a Szentlélek szuverén módon osztogatja ajándékait és érleli bennünk gyümölcseit, de mindenképpen konkrét módon manifesztálódik. (1Kor 12, 1)

A SZENTLÉLEK AJÁNDÉKAI

A Szentlélek ajándékait Pál apostol kegyelmi ajándékoknak, karizmáknak nevezi (1Kor 14,4). Ezek úgy bontakoznak ki látható és tapasztalható módon, mint a szivárvány színei.

A karizma szónak azonban van egy tágabb és egy szűkebb jelentése. Tágabb értelemben tulajdonképpen minden karizma, vagyis kegyelmi ajándék, amit Jézus Krisztus váltsága által nyerünk. Ezért nevezi Pál kegyelmi ajándéknak az örök életet is (Róm 6,23). Ebben a tágabb értelemben Isten népe a maga egészében karizmatikusnak mondható – amennyiben csakugyan Isten megváltó kegyelmét elfogadó és ebből a kegyelemből élő nép. A bevezetésben azért tettük a karizmatikusok elé az „úgynevezett” jelzőt, mert minden újjászületett embert megillet ez a név, s nemcsak a karizmatikus megújulás híveit, akik különben sem maguk adták ezt a nevet maguknak, hanem úgy ragadt rájuk, mint annak idején a reformátusokra a kálvinista név.

Szűkebb értelemben a karizmák alatt azokat a Szentlélek által „megnemesített” emberi tulajdonságokat, vagy egészen újonnan beplántált képességeket kell értenünk, amelyek „haszonra”, azaz a gyülekezet szolgálatára és építésére adatnak.

Hogy hány karizma van pontosan, s hogy miként oszlanak különféle csoportokra („centrális-periferikus” – „beszélő-csodatevő” stb. karizmákra), s hogy melyek a fontosabb vagy jelentéktelenebb karizmák, mindezt nem tartjuk a legdöntőbb kérdéseknek. Igaz, már a karizmák felsorolásában is megállapíthatunk bizonyos értékrendet, és annak alapján, hogy Pál a prófétálást a nyelvekenszólás elé helyezi, az 1Kor 12. fejezet végén pedig szó szerint ezt módja: „Törekedjetek nagyobb kegyelmi ajándékokra”, beszélhetünk kisebb vagy nagyobb karizmákról. De ezt maga Pál oldja fel, amikor hangsúlyozza, hogy a kegyelmi ajándékokban ugyan különbségek vannak, de ugyanaz a Lélek (1Kor 12,4). Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy minden ajándékot egyaránt meg kell becsülnünk. S hogy ezt komolyan vegyük, a továbbiakban Pál elénk vetíti analógiaként az emberi testet, melynek egészében nincs egyetlen felesleges tag sem, sőt:„Ellenkezőleg: a test gyengébb tagjai látszanak nagyon szükségesnek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül” (1Kor 12,22).

Van-e minden újjászületett embernek karizmája, illetve kell-e hogy legyen? Úgy tűnik, hogy Pál apostol természetes dolognak tartotta, mivel minden egyes hívőre úgy tekintett, mint Krisztus testének élő („funkcionáló”) tagjára. Az istentiszteleti rend megállapításánál ki is mondja: „…mindeniteknek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken való szólása, magyarázata…” (1Kor 14,26).

Itt érdemes megemlítenünk, hogy a karizma szó egyik eredeti görög jelentése: „születésnapi ajándék”. Utalásnak tekinthetjük ezt arra, hogy amiként Isten a teremtésben minden embert felruház bizonyos képességekkel („talentumokkal”), úgy az újjáteremtésben is minden gyermekét megajándékozza bizonyos pneumatikus képességekkel, azaz karizmákkal.

Megtörténhet azonban, hogy ez a megajándékozottság nem tűnik azonnal elő, hanem rövidebb-hosszabb ideig ott szunnyad a hívő emberben, míg akár saját maga, akár a gyülekezet fel nem ismeri.

A karizmatikus megújulás arra hív fel bennünket, hogy „fedezzük fel” a nekünk adott kegyelmi ajándékokat, vagy ha szükséges, akkor kérjük azokat, hogy hathatós módon szolgálhassunk a gyülekezeten. A gyülekezet pedig fogadja Isten iránti hálával a karizmák megnyilvánulásait és adjon azoknak szabad teret a gyülekezet életében.

„Gerjeszd fel a Isten kegyelmi ajándékát”

(2Tim 1,6)

„Buzgón kérjétek a kegyelmi ajándékokat”

(1Kor 14,1)

A karizmatikus megújulás meggyőződése szerint ez a két felhívás minden hívő embernek szól.

A NYELVEKENSZÓLÁS

Nem térhetünk itt ki részletesen minden karizmára, s talán erre nincs is szükség, csak a legvitatottabbakról kell szólnunk. Mindjárt a nyelvekenszólással kell kezdenünk, noha ez az utolsó előtti helyen áll Pál felsorolásában, de ez vált a botránkozások kövévé. Puszta említése is olyan indulatokat képes kiváltani, amelyek az inkvizíció szellemére emlékeztetnek.

Miből ered ez az éles tiltakozás?

Többen azt hangoztatják, hogy a nyelvekenszólás eksztatikus jelenség, s mint ilyen visszataszító, káros, s ha előfordult is az ősegyházban, már régóta „vallástörténeti lomtárba” való.

Amikor a nyelvekenszólásról beszélünk, egy pillanatra se szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ez egy ima-ajándék, imaforma. Mély és odaadó imádság közben könnyen megtörténik, hogy az ember elérzékenyül, megrendül, könnyekre fakad abban az esetben is, ha nem imádkozik nyelveken. Miért volna az olyan rettenetes dolog, ha nyelveken való imádkozást fokozottabb érzelemmegnyilvánulás követi?

Ez azonban még egyáltalán nem extázis a szó tulajdonképpeni értelmében. Az igazi extázis tudatvesztéssel járó révületben nyilatkozik meg. Amikor Pál a saját nyelvekenszólásról beszél, akkor ezt a kifejezését használja: „tudok” (1Kor 14,18), amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nvelvekenszólást tudatos cselekvésként gyakorolta, s ilyen lehetett mások nyelvekenszólása is, noha a kívülvalók úgy látták, hogy „édes bortól részegedtek meg” (ApCsel 2,13), vagy korinthusban, mintha „őrjöngtek” volna (1Kor 14,23).

Ilyen benyomást kelthet az, amikor egy gyülekezet együtt és egyszerre imádkozik nyelveken. Ez a gyakorlat azonban ma már csak szélsőséges pünkösdista körökben található meg, a karizmatikus megújulás nem vette át. A magyar karizmatikus megújulásban semmi esetre se honosodott meg, itt a nyelveken való imádkozás ugyanúgy történik, mint a rendes imádkozás. Ha pedig nyelveken való éneklésre kerül sor, akkor az is ugyanolyan áhítatos és fegyelmezetten megy végbe, mint a gyülekezeti éneklés.

A másik, ennél komolyabb vád a nyelvekenszólás ellen az, hogy magát előtérbe állító, önző cselekedet, mivelhogy Pál világosan megírta: „Aki nyelveken imádkozik, az önmagát építi” (1Kor 14,4). De itt is fel kell tennünk a kérdést: Vajon tényleg olyan nagy bűn az, ha valaki magát építi? Én csak másokat építhetek, s annak a másiknak is csak engem szabad építenie? Csak másokért vagyok felelős, magamért nem? És ami ezeknél is komolyabb kérdés: csak másokon keresztül vehetek áldást az Úrtól, a közvetlen vele való közösségből nem? Mindezek gyermeteg kérdések azok számára, akik ismerik a Szentírást. Hogyan van hát, hogy mégis újra és újra ezzel a kifogással jönnek elő még komoly hívő emberek is?

Nyilvánvaló, hogy itt Pál tanításának a félreértéséről van szó. Amikor ugyanis Pál az 1Kor. 14-ben óvást emel a nyelvekenszólás ellen, akkor nem magát a nyelvekenszólást kifogásolja, hanem annak korinthusi használatát.
Ennek pontos paralelje az 1Kor 11-ben leírt intése az Úrvacsorával kapcsolatban: „Amikor tehát összejöttök… nem lehet az Úrvacsorával élni, mert mindenki a maga vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik” (1Kor 11,21). Ezt csinálták a nyelvekenszólók is, amikor tekintet nélkül a többiekre belemerültek saját nyelvimádságukba, Már pedig a gyülekezet éppen az a hely, ahol Krisztusért és egymásért kell együtt lennünk.

Ez ellen tiltakozik Pál, s erre mondja, hogy „a gyülekezetben inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, mint tízezer szót nyelveken” (1Kor 14,19). Amikor azonban Pálnak ezt a mondását idézzük, sohasem szabad elfelejtkeznünk a közvetlenül előtte álló mondatról: „Hálát adok Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni” (1Kor 14,18),
Örvendetesnek tartjuk, hogy a Zsinati Tanítás nem esik bele Pál szavainak a félreértésébe. Mégis túlmegy Pálon, amikor megállapítja: „Ezért nem ajánlatos élni ezzel az ajándékkal a gyülekezeti összejöveteleken”. Pál nem volt ennyire szigorú, két-három nyelvimádságot magyarázat kíséretében megengedett a gyülekezetben.

Ha azonban a Zsinati Tanítás a gyülekezeti összejövetelek alatt a gyülekezeti istentiszteletet érti, akkor ezzel mi is egyetértünk. Istentiszteletünk évszázadok alatt kialakult és megőrzött szép rendjét nem lehet megzavarni nyelvimádsággal. Szűkebb körű alkalmakon (pl. imaórákon) azonban megengedhetőnek tartjuk páli értelemben való gyakorlatát. De a nyelvimádság fő helye a „belső szoba”, az egyéni csendesség, egyszóval a magánhasználat területe.

Ezek után szólhatunk, sőt szólnunk kell a nyelvimádság „magát építő” hasznáról is. Annál is inkább, mert ez a haszon igen nagy. Amióta a nyelvekenszólás újra megjelent, számos orvosi és pszichiátriai vizsgálatot végeztek annak megállapítására, hogy a nyelvekenszólás milyen hatással van az ember belső világára. És e vizsgálatok pozitív eredménnyel végződtek. A nyelvimádság valóban erősít és épít. És ez rendkívül nagy szó, amikor a pszichés károsodások tömegjelenséggé váltak, s amikor tudjuk, hogy a legtöbb betegség pszichoszomatikus eredetű. Hitünk szerint, ezért is adja Isten napjainkban nagyobb mértékben ezt a kegyelmi ajándékot az ő népének.

Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a nyelvimádás igen jó hatással van a hívő ember egész imaéletére, sőt elsősorban arra. A nyelvimádság felszabadító módon segít abban, hogy az értelemmel való imádság gátlásait leküzdve több bizalommal, örömmel, hálaadással, Isten magasztalásával és dicsőítésével teljen meg.

Bizonyságot tehetünk róla, hogy így tapasztaltuk meg ezt mi is a magunk imaéletében. Ennek ellenére nem tekintjük küldetésünknek a nyelvekenszólás mindenáron való terjesztését, és távol vagyunk attól, hogy a nyelvimádságot üdvösségkérdésnek tekintsük. Egyszerűen csak megbecsüljük, mint Isten kegyelmi ajándékát, s úgy teszünk róla bizonyságot, mint ahogy az méltó Isten bármely más ajándékához is.

A PRÓFÉTÁLÁS

Amikor Pál apostol az 1Kor 14-ben a prófétálás karizmájáról beszél, akkor nem olyan igehirdetésre vagy tanításra gondol, amelyben megnyilatkozhat a prófétaság Lelke, hanem a Joel könyvében található ígéret beteljesedésére, ahogy azt Péter apostol is idézi Pünkösd napján: „…és prófétáinak a ti fiaitok és leányaitok…” (ApCsel 2,16) Itt tehát egy sajátos jellegű újszövetségi prófétai ajándékról van szó.

Pál pontosan meg is határozza ennek tartalmát: „Aki pedig prófétái, embereknek beszél épülésére, intésére és vigasztalására” (1Kor 14,3).
Minthogy ezekre a hívő élet fejlődése szempontjából mindig igen nagy szükség van, ezért Pál igen nagyra becsülte ezt a karizmát.

Tapasztalataink alapján mi is csak aláhúzni tudjuk ennek a kegyelmi ajándéknak az értékét és hasznát. Nem egyszer lehetünk tanúi annak, milyen határozott vezetésben, világos helyzetfeltárásban és eligazításban részesülhet az ember egy-egy prófétai megnyilatkozás által.

Ez az újszövetségi prófétálás többféle módon nyilvánul meg. Sokszor egy-egy ige felidézése válik félreérthetetlen, konkrét üzenetté. Máskor egyszerű, de annál találóbb szavakban nyilatkozik meg. De gyakran megtörténik az is, hogy egy-egy belső kép formájában jelenik meg. Ezek a belső képek rendkívül plasztikusak, ennél fogva igen alkalmasak arra, hogy nagy világosságot támasszanak bonyolult kérdésekben is.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy bármilyen formában és bármilyen üzenetet is közöl az újszövetségi prófétálás, igei tekintélyt nem tulajdonítunk neki. Alaptalan az a vád, hogy a karizmatikus megújulás ennek a kegyelmi ajándéknak a megnyilvánulásait a Szentírásban foglalt üdvtörténeti kijelentéssel egyenrangúnak tekintené, sőt a fölé helyezné.
Első szám első személy (Én az Úr mondom) formában elhangzó prófétai üzeneteket nem fogadunk el.

Minthogy a kegyelmi ajándékok mértékében is különbségek vannak, lehetnek olyanok, akik a prófétálást nagyobb mértékben kapták. Az ilyen „próféta lelkeket” meg kell becsülni, de tapasztalataink arra tanítottak bennünket, hogy tartózkodni kell az ilyen testvérek orákulumszerű tiszteletétől, vagy éppen bálványozásától.

A leghelyesebb módja a karizma gyakorlásának az, ha a közösségben mindenki megszólalhat, aki ihletést nyer, s nemcsak egy valaki, szóval, ha a jelenlevők kölcsönösen elfogadják egymástól az építést, intést és vigasztalást.

Legtöbb áldást pedig éppen azok nyernek ennek a kegyelmi ajándéknak a megnyilvánulása által, akik nem kizárólag rá építenek, nemcsak általa fogadnak el vezetést, hanem személyes közösségben élnek az Úrral, rendesen táplálkoznak az Igével, úgyhogy maguk is képesek „mennyei üzeneteket” venni a maguk számára.

A Bibliáról szólva már rámutattunk arra, hogy minden kegyelmi ajándék megnyilvánulását az Ige kontrollja alá kell vetni. Áll ez a prófétálásra is. De a prófétálással kapcsolatban külön is hangsúlyozni szokták a lelkek megkülönböztetésének karizmáját, annak elmaradhatatlan gyakorlását. Ezért hacsak egészen röviden is, itt ki kell térnünk erre a karizmára is.
A karizmatikus megújulás tisztában van azzal, ahogy a kegyelmi ajándékokkal is éppúgy vissza lehet élni, mint Isten bármely ajándékával, azokat lehet hamisítani és utánozni. Már az Ószövetségben is találkozunk olyan prófétákkal, akik „saját szívükből” prófétátok, az Újszövetség pedig tele van a hamis tanítók elleni óvásokkal. A karizmák meghamisításának a lehetősége azonban nem jelentheti azt, hogy ezért eleve mondjunk le róluk. Ezen elv alapján magát az evangéliumot sem hirdethetnénk, hiszen már Galáciában is voltak olyanok, akik „más evangéliumot” hirdettek (Gal 1,6). Ehelyett Isten sokkal jobbról gondoskodott, amikor a karizmák között adta a lelkek megkülönböztetésének az ajándékát is, amely pontosan azt a képességet rejti magában, hogy különbséget tudjunk tenni isteni, emberi és démoni források között. Ennek a kegyelmi ajándéknak kell helyet adni és szüntelenül gyakorolni, hogy a visszaélések lelepleződjenek. Vigyázni kell azonban arra, hogy ezt a karizmát ne tévesszük össze csalhatatlannak hitt emberi ítélőképességgel. Emberi ítélet, vélemény alapján Isten Szentlelkének sok áldott kezdeményezése előtt emeltek már barikádot az egyháztörténelem folyamán.

A GYÓGYÍTÁSOK KEGYELMI AJÁNDÉKAI

Ismeretes a nagy gyógyító evangelizátorok fellépése, akik sokezres tömeg-összejöveteleken (Amerikában) ajánlják fel a hit által való gyógyulás lehetőségét. Ismeretesek azonban azok a bírálatok is, amelyek ezeket a szolgálatokat kísérik.

Nálunk eddig ismeretlen a gyógyítás karizmájának egy-egy személyben való intenzívebb megnyilvánulása. Mégis tanúságot tehetünk gyógyulásokról, amelyek legtöbb esetben közös imádságok gyümölcsei voltak.

Nekünk a következő látásaink vannak erre a szolgálatra nézve:

Határozottan bizonyságot kell tennünk Isten gyógyító szeretetéről és hatalmáról. Ugyanakkor nem szabad azt az illúziót kelteni, mintha ez azt jelentené, hogy minden beteg feltétlenül meggyógyulhat.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a gyógyulás Isten szuverén jó tetszésén múlik és nem a mi karizmatikus képességeinken. Nem mi gyógyítunk, hanem az Úr.
Világosan rá kell mutatnunk a bűnbánat és a hit követelményeire.

gyanakkor a gyógyulás esetleges elmaradását nem szabad a betegre hárítani, mintha azt az ő bűnössége vagy hitetlensége hiúsította volna meg.
A hit által való gyógyulást és az orvosi kezelést, valamint az orvosságok használatát nem szabad szembeállítani egymással.

Ha 100 eset közül csak egyben történt gyógyulás, akkor is megérte, és lankadatlanul folytatni kell ezt a szolgálatot.

Legfontosabbnak azonban azt tartjuk, hogy a gyógyítás szolgálata sohase váljon öncélúvá, hanem mindig a legszorosabb kapcsolatban maradjon az evangélium szolgálatával. Ez azt jelenti: halandó testünk állapotánál, bármennyire is súlyos terhet jelent egy betegség, mégis mérhetetlenebbül döntőbb kérdést jelent halhatatlan lelkünk örök sorsa, üdvössége vagy kárhozata. Egyszóval az emberek tekintetét okvetlenül Jézusra kell fordítanunk, aki teljes váltságot szerzett számunkra halála és feltámadása által.

Jézus nagyon sok beteget meggyógyított. De gyógyításai mindig jelül szolgáltak arra nézve, hogy elérkezett az Isten Országa. A bűn, a betegség, a halál a Gonosz uralmának a következménye. Jézus azonban éppen azért jött, hogy legyőzze a Gonosz hatalmát. S hogy neki erre tényleg teljhatalom adatott, ezt illusztrálták gyógyításai és csodái.

Az evangéliumok elmondják, hogy e hatalmas jelek láttán sem hitt mindenki Jézusban. De azért sokan voltak, akik hittek benne (Jn 11,45). S ez így van ma is: a gyógyítás karizmájának a megnyilvánulása nem győz meg kivétel nélkül mindenkit arról, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13,8). Mindazáltal sokan vannak, akiket a felgyógyulás örökre Jézushoz kapcsolt.

Sok külföldi egyházban a rendes istentiszteletek mellett karizmatikus istentiszteleteket is tartanak, s ezek fontos részét képezi a gyógyítás kegyelmi ajándékának a gyakorlása. Pld. Angliában sok anglikán, református és katholikus templom ajtajára ki van írva: Healing Service (Gyógyító Istentisztelet). Ez úgy megy végbe, hogy minden betegért külön imádkoznak (gyakran kézrátétellel), egész gyülekezet együttérzésével és részvételével.

Vajon lesz-e, lehet-e egyszer a Magyar Református Egyházban is „gyógyító istentisztelet”?

A KARIZMÁK ÉS AZ IGEHIRDETÉS

Jóllehet a karizmatikus megújulás hangsúlyozza a karizmák jelentőségét, ezért nem kétséges előtte, hogy legfőbb küldetésünk a Megváltásról, az Isten Országáról szóló bizonyságtétel. Ennélfogva az igehirdetésnek központi helyet kell elfoglalnia szolgálatunkban. A különböző karizmák nem szoríthatják háttérbe az igehirdetést.

Ellenkezőleg: a karizmáknak éppen az a rendeltetésük, hogy az igehirdetést segítsék, hatékonyságát növeljék. Természetesen magának az igehirdetésnek is pneumatikusnak kell lennie. Erre külön karizmák is adattak, nevezetesen a tanítás és evangelizálás kegyelmi ajándéka.
A tudományos felkészültség, a korrekt exegézis szükséges, de nem pótolhatja a Szentlélek töltését és erejét. Ide kívánkozik E. Schweizer református teológus Der Heilige Geist c. könyvének passzusa: A nyelvekenszólás ajándéka nélkül is lehet nyelveken szólni, nevezetesen egy olyan nyelven, amelyet kívülről jövő nem ért meg. Ez a legrosszabb eset.
Ahol nyelvekenszólás történik, jóllehet nem értik, de legalább megsejtik, hogy itt az Isten egy embert egész lényében megragadott. Ahol azonban egy idegen nyelven – egy magas teológia nyelvén – vagy egy semmitmondó nyelven tanítanak, amelyből hiányzik az egész embert egzisztenciájában megragadó Szeretet, onnan mindenesetre távol van a Szentlélek.
Külön is szólnunk kell az evangelizációról, mint az igehirdetés sajátos hitébresztő, megtérésre vezető formájáról. El lehet mondani, hogy az evangelizáció olyan széles polgárjogot nyert egyházunkban, ami talán világviszonylatban is ritka. De talán éppen ebben rejlik fogyatékossága; gyakoriságához képest hatékonyatlansága. Ahol megtörténhet, hogy egy lelkipásztor, akit kollégája meghívott evangelizációra, így nyilatkozzon: „elvégeztem a szolgálatot, csak azt nem tudom, hogy miért nevezik ezt evangelizációnak” – ott nagy bajok vannak. A rutin evangelizáció karikatúrája a valódinak. Ha egyházunk komolyan óhajtja megújulását, akkor komolyan kell vennie azt is, hogy olyan emberek végezzenek evangelizációs szolgálatokat, akik erre kegyelmi ajándékot kapták. Inkább kevesebb evangelizációt, de igazit!

A KARIZMÁK ÉS AZ EGYHÁZ

Az, hogy a karizmák a gyülekezet, az egyház szolgálatára és építésére adattak, a karizmatikus megújulás egyik területén sem kérdéses. Csakhogy melyik gyülekezetről, melyik egyházról van szó? – ez már sajnos kérdéssé vált sok helyen, ahol a karizmatikus megújulás megjelent.

Pedig, mint arra az elején rámutattunk, a karizmatikus megújulásnak nincsenek, illetve nem voltak dogmatikai és reformációs törekvései. Eredeti célja kizárólag az egyéni és gyülekezeti élet megelevenítése volt a Szentlélek által.

Mégis sok helyütt bekövetkeztek kiválások, új egyházak, közösségek, szektáik létesültek. Nehéz volna megállapítani, hogy hány esetben történt ez úgy, hogy a karizmatikusok kiűzettek egyházunkból, illetve hány esetben mentek maguktól.

Bármennyire is szomorú ez a tény az egész egyetemes keresztyénség szempontjából is, mégis igaztalan volna a karizmatikus megújulást azzal vádolni, hogy eleve magában hordozza a „szakadás lelkét”. Mert szomorú egyháztörténeti tény, hogy a legtöbb ébredést szakadások kísérték. Hazánkban is sok, ma kisegyháznak nevezett felekezet, a történelmi egyházak, sajnos legtöbbször éppen a református egyház talajáról indult el. Alázatosan el kell ismernünk, hogy ezeknek a kiszakadásoknak sok esetben az egyház merevsége volt az oka.

Csakugyan egy „protestáns átokról” volna szó, amint katolikus testvéreink nevezik kiszakadásra való hajlamunkat? Még ha erről is volna szó, akkor sem szabad belenyugodni, hanem hinni és küzdeni kell szabadulásért, egy új lelkületért: a megmaradás, a hűség lelkületéért. Erre a meggyőződésre jutott sok karizmatikus vezető, s ennek következtében külföldön ma már egészen élesen megkülönböztethető egy szabad és egy egyházi irányzatú vonal. Ez utóbbi immár tudatosan, programszerűen tűzte maga elé célul az egyházban való maradást és annak szolgálatát. Ezen az alapon egy új ökumenikus testvériség is létrejött a maguk egyházi keretei között maradó karizmatikus csoportok között.

Mi is ezt az irányzatot tartjuk szívünk szerint valónak. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy a Magyar Református Egyházat olyan lelki családunknak és otthonunknak tekintjük, amelyhez holtig tartó hűség kötelez, és amelynek szolgálatát Istentől kapott küldetésünknek érezzük.

Megértjük azonban, hogy az egyházhoz való hűség mindig szenvedést is jelent, kiváltképpen azok számára, akik ébredést, megújulást kívánnak. Viszont azt is értjük, hogy a szenvedés elhordozásához külön kegyelemre van szükség, ami nem adatik meg mindenkinek. Nem vethetjük meg tehát azokat, akik kiváltak közülünk.

De nem szabad elhallgatni ennek a kérdésnek másik oldalát sem: az egyház felelősségét. Erről azonban hadd idézzük a Zsinati Tanítást. „A megújulásra szoruló egyházak vagy hálával és örvendezéssel fogadják a Lélek megnyilvánulásait… vagy megoltják Isten Lelkét, akkor azonban ítélet vár rájuk”.

Megrendítő szavak ezek. Mi azért imádkozunk, hogy az első eset következzék be és ne a második.

A KARIZMÁK ÉS A SZERETET

Utoljára, de nem utolsó sorban foglalkoznunk kell a karizmák és a szeretet kérdésével is, miután erre igen nagy hangsúly esik a Zsinati Tanításban.
A szeretet (agapé) a karizmák karizmája – mondja a Zsinati Tanítás. Bármilyen tetszetős is ez a megfogalmazás, a magunk részéről mégsem tartjuk egészen szerencsésnek. Nemcsak azért, mert nem egészen biblikus, hanem főként azért, mert félreértésekre és visszaélésekre ad alkalmat.
A karizmák felsorolásánál Pál sehol sem említi a szeretetet. A Galata levélben a Lélek gyümölcsei közé sorolja, mégpedig az első helyen. De hogy nem egyszerűen a Lélek gyümölcséről van szó, még ha az elsőről is, hanem valami sokkal többről, azt az 1Kor 13-ban a „szeretet himnuszában” látjuk.
Ezt a fejezetet viszont Pál a következő világos szavakkal vezeti be: „De törekedjetek nagyobb kegyelmi ajándékokra…” és közvetlenül így folytatja: „…ezeken túl még különb utat is mutatok nektek” (1Kor 12,31).

„Ezeken túl” – „ezen felül” (Károli). Lehet-e ennél világosabban kifejezni, hogy itt valami minden karizmán túliról, minden karizmán felettiről van szó? De mit jelent ez a valami, amit Pál „különb útnak” „kiváltképpen való útnak” (Károli) nevez? Mi hát a szeretet?

Küszködve a szavak elégtelenségével, talán mégis így mondhatjuk: a szeretet annak az Isteni életnek sajátos, természetes, alapvető tulajdonsága, amelyet Jézus hozott az Atyától, s amelyet a Szentlélek által belénk kíván plántálni, hogy „isteni természet” részesei legyünk.

Ezért nem használ semmi, ha ez az isteni természet hiányzik. Hiszen, ha ez hiányzik, akkor maga az ÉLET is hiányzik.

Ha szabad mondanunk, mi tehát még magasabbra emeljük a Szeretetet, mint a Zsinati Tanítás kitétele, „karizmák karizmája”. Ha azonban a karizma tágabb értelmére gondolunk, amely szerint az örök élet is Isten kegyelmi ajándéka, akkor persze ebben a tágabb értelemben a szeretetet is karizmának nevezhetjük. Csakhogy, mint mondottuk, éppen ez ad lehetőséget a félreértésre és visszaélésre.

Mert ha a szeretet is karizma, akkor értelemszerűen rá is vonatkozik Pálnak az a fontos tanítása, hogy „a Lélek úgy osztogatja kinek-kinek ajándékait, amint akarja.” (1Kor 12,11). Lehetséges tehát, hogy a Lélek csak némelyeknek adja a szeretet karizmáját, miközben másoknak más karizmát ad? Ez képtelenség!

Sajnos azonban ezzel a képtelenséggel nem egyszer találkozhatunk a valóságban. Alázatosan el kell ismernünk, hogy akadnak olyan karizmatikusok, akik ha idézik is a Szeretet Himnuszát, nem veszik túlságosan komolyan – hiszen nekik van karizmájuk. És még sokkal többen vannak olyan atyafiak, akik meg a karizmákat utasítják vissza a szeretet nevében: „Én már megkaptam a legnagyobb karizmát, másra nincs szükségem”. Nemcsak egyes hívő, hanem egész közösségek, egyházak hajlamosak arra, hogy ezt a fajta „karizmatikus teológiát” képviseljék.
Így különül el egymástól az, amit Isten egybeszerkesztett, s ennek következtében így üresedik meg a keresztyén élet egyfelől isteni természetétől (szeretet), másfelől isteni erejétől (a kegyelmi ajándékoktól).
Mi azért különböztetjük meg a karizmákat és a szeretetet, hogy ne sikkadjon el sem az egyik, sem a másik. Célt tévesztünk, ha a karizmákkal nem a „kiváltképpen való úton” járunk. De a „kiváltképpen való út” is csak emberi úttá válik, ha nem karizmákkal járunk rajta.

KRITIKA, ÖNKRITIKA

Azt mondotta valaki: amikor egy új forrás kitör, akkor először iszapot és hordalékot is felszínre hoz magával.

Elmondhatjuk ezt a karizmatikus megújulásról is. Őszintén és bűnbánattal be kell vallanunk, hogy a Szentlélek ajándékainak valóságos megélése mellett olyan jelenségek is előfordultak, amelyek nem váltak az ügy javára, s amelyeket alaposan ki is használtak ellene. Nem egy esetből országos „csemege” lett, s mint ilyenkor történni szokott, ezek útközben annyi új elemet vettek magukra, hogy végül egy soha meg nem történt változatban keringtek tovább.

Nem a felelősséget akarjuk elhárítani magunkról, ha azt mondjuk, hogy ezek nagy része tapasztalatlanságból származott. Hiszen eddig ismeretlen volt előttünk a karizmák sok megnyilvánulása. Lépésről lépésre sokszor keserű csalódások árán kellett megtanulni helyes gyakorlásukat. Ebben igen sokat segített bennünket a kritika és önkritika.

Azt akarjuk talán ezzel mondani, hogy most már tisztában vagyunk mindennel, és többé nem fordulnak elő hibák karizmatikus szolgálatainkban? Nem, ezt távolról sem mondhatjuk. „A jó pap holtig tanul” mondást nekünk is vállalnunk kell, s vállaljuk is. Ezért mindenkor készek vagyunk arra, hogy kritikát elfogadjunk, s ugyanakkor arra igyekszünk, hogy önbírálatot gyakoroljunk.

Kezdettől fogva azonban részünk van egy olyan kritikában, amelyről képmutatás volna itt hallgatnunk. Ez az 1909-ben megjelent ún. Berlini Nyilatkozat alapján történik, amely mindenestől démoni, spiritiszta eredetűnek ítélte meg az akkor Németországban fellépő pünkösdi mozgalmat. Bizonyos németországi hívő körök ezt a megbélyegzést ma is fenntartják, sőt teljes mértékben átviszik a karizmatikus megújulásra is. Ugyanezt teszik pietista testvéreink is idehaza. Szerintük minden karizmatikus megnyilvánulást kezdve a nyelvekenszólástól a gyógyulásokig, eleve ördögi eredetű, nem „felülről, hanem alulról” való. Ezért megszakítottak minden közösséget azokkal, akik karizmatikus megújulásban részt vesznek, pedig közülük sokakkal a legmélyebb szeretetben és barátságban együtt szolgáltak régebben. Másokat pedig, akiket csak lehet, óva intenek a karizmatikusokkal való puszta érintkezéstől is. Teofóbia helyett demonofóbia terjedt el széles hívő körökben. Vagyis istenfélelem helyett ördögfélelem.

Ami minket magunkat illet, azt kell mondanunk, hogy ez a kemény kritika, pontosabban elítélés inkább hasznunkra van, hiszen a mi Urunk, akit éppen karizmatikus szolgálataiért szintén megszállottnak minősítettek, bőven vigasztal bennünket idevonatkozó igéivel. (Mát. 10,25). De hasznunkra válik-e ez a pietista testvéreinknek, és legfőképpen hasznára válik-e az evangélium ügyének?

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a karizmatikus megújulásnak ez a totális elvetése speciális nyugatnémet jelenségnek tekinthető (Kelet-Németországban már jó ideje testvéri párbeszéd folyik a karizmatikusok és a közösségi mozgalom tagjai között.) Természetesen ellentmondás mindig és mindenütt van, ahol Isten dolgairól van szó, de sem Angliában, sem Amerikában, legkevésbé pedig a Harmadik Világban nem ismeretes a karizmatikus megújulás ördöginek bélyegzése.

Mint mindenkor, mi ezúttal is testvéri jobbunkat nyújtjuk pietista testvéreink felé. Készek vagyunk mindenre a testvéri egységért. De azt, hogy mi is mondjuk ördöginek és tagadjuk meg, amit szentnek éltünk meg – nem tehetjük meg.

ELŐRETEKINTÉS

Hogyan tovább?

Ha valaha, akkor ma igazán időszerű Jézus szava: „íme mondom nektek: emeljétek fel szemeteket és lássátok meg, hogy a mezők fehérek az aratásra” (Jn 4,35)

Tömegtájékoztató szerveink szinte naponta zúdítják ránk azokat a szomorú tudósításokat, amelyek társadalmi életünk betegségeiről, népünk erkölcsi hanyatlásáról, és az ebből fakadó súlyos problémákról szólnak.

Minden ilyen híradás felér egy segélykiáltással. De ki segít? Ki segíthet?
Államunk igényli és elfogadja az egyház segítségét is.

De segíthet-e egyházunk, amely maga is hitbeli és erkölcsi gyengeségben szenved? Először nekünk magunknak kellene erőt nyernünk. Precíz hittani formulák itt már nem elegendőek. Itt már „mennyei erőkre” van szükség, vagyis: Szentlélekre. Az Ő hatalmára és csodáira.

Önteltség volna, ha most azt mondanánk, itt vagyunk mi karizmatikusok, „majd mi megmutatjuk”. Semmit sem tehetünk, hacsak a Szentlélek nem tesz valamit. Bármilyen kegyelmi ajándékot is nyertünk, ezzel még egyáltalán nem vettük birtokba a Szentlelket. Csak Ő birtokolhat és használhat bennünket, nem mi Őt.

Egyetlen dolog, amit megtehetünk, hogy újra és újra alázatosan felajánljuk és kiszolgáltatjuk magunkat Neki, arra kérve Őt, fogadjon el bennünket az Ő eszközeiül. De ezt nemcsak a magunk számára kérjük, hanem minden szolgatársunk és testvérünk számára is. Arra vágyunk, hogy Isten Szentlelke hassa és járja át egész egyházunkat, hogy az a maga teljességében olyan Krisztustest lehessen, amelyből a Szentlélek gyógyító és újjáteremtő erői kisugároznak egész népünkre.

Ami ma a világkeresztyénség széles mezején végbemegy, arról tanúskodik, hogy Isten az Ő népét Szentlelkének ajándékaival kívánja felruházni és vezetni. Az a szerény meggyőződésünk, hogy ez Isten jótetszése a mi egyházunk számára is. Ha az Ő nagy irgalmából megajándékoz bennünket egy igazi mélyreható ébredéssel – amire olyan nagy szükségünk van – akkor az karizmatikus ébredés lesz. Akár velünk, akár nélkülünk.